Nyitva

Vonaton

20 év alatt már ismered a másik minden rezdülését. Már fél szemmel is tudod, mit csinál. Ha csak egy 5x5cm-es kockát látsz belőle, akkor is tudod, ki az, mert ismered minden ruháját, minden színét, minden megjelenését, formáját. A legapróbb mozdulatait. A sóhaját, a lélegzetvételét. Már unod is, hiszen kívülről, zsigerből érzi a szervezeted a másikat, szinte egyek vagytok.

Ezért is sokkolt annyira, mikor épp a vonaton voltam, félig leültem már, de még helyezkedtem és a kabátomat vettem le, miközben háttal voltam a folyosónak. Előrehajoltam, a táskámat pakoltam. Majd mikor végre minden a helyére került és leültem, ahogy ráfordultam a székre a szemem sarkából láttam egy ismerőst. Ő volt az, akivel eltöltöttem 20 évet. Jóban-rosszban, hidegben-melegben, boldogan és boldogtalanságban. Bár az utóbbi évek már inkább az utóbbiról szóltak, mintegy érzelmi ürességbe helyezve éltünk egymás mellett, nem bántva egymást, ámde boldogtalanul. Jó, hogy vége, mindkettőnkre ráfért az új.

Utána szóltam, a nevén szólítottam. Nem egyszer, nem kétszer, kicsit mindig egyre hangosabban. Nem hallotta meg. Eltűnt a szemem elől, úgyhogy gondoltam felhívom. Kicsöngött, hosszan, unalmasan. Nem vette fel. És akkor leesett. Nem akart megismerni. Nem akart köszönni. Nem akart. 

Ő, aki az utolsó egy évben mindig telefonnal a kezében ment mindenhova. Mikor próbálkozva azzal, hogy kicsit mélyítsünk a kapcsolatunkon elmentünk együtt kutyát sétáltatni még akkor is nyomogatta azt a kurva telefont. Pedig én vagyok az, aki a közösségi médián lóg null-huszonnégyben, már csak a munkám miatt is. Mégis az ő kezében volt mindig ott a telefon, és mindig beszélgetett valakivel. Csak velem nem. Mondjuk én se vele, mielőtt nagyon elmennék mártírba, nem nagyon volt már miről beszélgetnünk, maradt a telefon. Mindkettőnknek.

Úgyhogy evidens volt, hogy nem azért nem vette fel, mert nem látta, hogy hívom. Hanem mert teher, kolonc, súly voltam, amivel nem akart törődni. Biztos vagyok benne, hogy megismert hátulról is, amikor szó nélkül elment mögöttem. Biztos vagyok benne, hogy ismerte a mozdulatomat, a kabátomat, a fenekem méretét, ez utóbbit ugyanis fölöttébb nehéz figyelmen kívül hagyni. És mégis amellett döntött, hogy ez – és itt nem a fenekemre gondolok- neki még egy köszönés erejéig sem kell. Neki az egy udvarias körig is megerőltető, sok, elég legyen az a 20 év, amit odaadott az életéből, ezt a 10 percet ezt már csak azért sem. 

Nem mondom, hogy nem fájt és hogy most, így leírva nem fáj megint. Egyszer, régen én szerettem ezt az embert, teljes szívemből. Kínlódtam, ha nem volt velem. Tetszett a lelke, a teste, a gondolatai, a humora, a mosolya. Bár a 20 év túlzás és túl sok volt mindkettőnknek, azért azt a 10 percet kibírhatta volna. Akkor nem érezném elárulva magam, nem érezném úgy, mintha nem lett volna igaz semmi ebből, még a szerelmes időszak sem. Bár már egy éve szétmentünk, ez volt az utolsó szög a kapcsolatunkban, ez volt a végleges nem. 

Csak undorító ez a nem, az a baj. Nem vénnek való vidék, szól a film címe, ez pedig a nem embernek való vidék. Úgy értem hiányzik az emberség, hiányzik a kedvesség, hiányzik az értelem és az érzelem ebből a “nemből”. Ez egy kutyának odavetett, “majd rájössz, ha akarsz” nem. Nem tiszteli meg a másikat, még jobban degradálja azt a 20 évet és egy tollvonással áthúzza, hogy annak már semmi jelentősége. Pedig van. Akkor is, ha vége, az az életünk része volt és attól is vagyunk azok, akik vagyunk. Még ha ő nem is lehet büszke arra, ami lett.